Dömötör Tekla ahhoz a kutatói generációhoz tartozik, amely a 20. század küzdelmes történelmi viszonyai közt élte az életét és végezte munkáját. A magyar folklorisztika európai szinten jegyzett, kiemelkedő kutatója, az ELTE Folklore Tanszék első női tanszékvezetője szakmai munkásságát Svégel Fanni mutatja be az NTI Adattárban őrzött hagyatékán keresztül.
Dömötör Tekla 1914. január 13-án született Budapesten, Újlipótvárosban, fél évvel az első világháború kitörése előtt. Édesapja a fiatalon elhunyt Dömötör Miklós, újságíró, banktisztviselő, édesanyja Márton Irén, az Izabella utcai elemi iskola tanítónője volt. Dömötör Tekla a két háború között tagja volt több, fiatal értelmiségi csoportosulásnak is: éppúgy eljárt Karácsony Sándor református kötődésű Erő leánycserkész csapatába, mint különböző baloldali csoportokhoz Gödre vagy a Nagyvillám menedékházba.
Dömötör Tekla terepmunkán (MTA NTI VII. 7. F)
Érettségi után, 1931-ben Franciaországba utazott nyelvet tanulni, és érdeklődése ekkoriban, a harmincas években fordult a néprajz, a népművészet felé. Bár eredetileg filozófusnak készült, hazatérve beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem angol–német szakára, ahol fő tárgyai mellett Solymossy Sándor professzor néprajzos előadásait is hallgatta. A diplomaszerzést követően, 1937-ben doktorált A passiójáték: összehasonlító tanulmány a német irodalom köréből című disszertációjával. Ekkor kötött házasságot – ötéves jegyesség után – Dobrovits Aladár egyiptológussal, akit Kerényi Károly Stemma-körének tagjaként ismert meg. Dobrovits 1939-ben párizsi ösztöndíjat kapott, amely révén a Louvre egyiptomi részlegében helyezkedett el, Dömötör Tekla pedig egy évig a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Franciaországi tartózkodásukat a második világháború kitörése szakította félbe. 1941-ben megszületett első lányuk, Dorottya, így a háborút Dömötör Tekla már kisgyerekes anyaként élte meg. Ekkoriban gépelésből, fordításokból élt, valamint aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban: a zugligeti Kerényi-villában igazolványokat hamisítottak, tucatnyi embert sikeresen bújtattak. „A díszletet aranyhajú kislányom képezte, aki a kertben a virágágyak közt homokozott, és így kívülről idilli képet nyújtott a villa.” (Dömötör 1987: 108)
Dömötör Tekla és Kovács Ágnes gyűjtés közben az NDK-ban (MTA NTI VII. 7. F)
1946 és 1952 között a Fővárosi Könyvtár munkatársa volt, közben megszületett második lánya, Katalin. Ortutay Gyula hívására került az ELTE Néprajzi Intézetébe (1953), ahol a munkásfolklór munkaközösség tagjaként végzett gyűjtéseket. Ebből az időszakból a Néprajztudományi Intézet Adattárában megtalálható többek között a Salgótarján környéki bányavidéken végzett terepmunkájának anyaga (1951–1952: Kishartyán, Somoskőújfalu, Zagyvapálfalva és Salgóbányatelep; 1953: Karancskeszi és Karancsberény). 1953-ban a Tolna megyei Kakasdon is gyűjtött, főleg a bukovinai székelyek körében élő betlehemezési szokásról, a csobánolásról. Áprilisban bekapcsolódott a sztálinvárosi munkásfolklór-kutatásba. A gyűjtési anyag főként szóbeli közlésen alapuló önéletrajzokból, rigmusok és csasztuskák szövegéből áll, amelyek előadói kőművesek, ácsok, bádogosok és kubikosok voltak.
A gyűjtőutakra a legtöbb esetben Dömötör Tekla társasággal ment, mivel Pócs Éva közlése szerint nem szeretett egyedül gyűjteni. A hatvanas években állandó társa volt Eperjessy Ernő, akivel főként a Dél-Dunántúlt járták: közösen interjúztak Harkányban, Egyházaskozáron, Alsó- és Felsőszentmártonban, Szalántán, és Drávasztárán. Ennélfogva Eperjessy Ernő által rögzített gyűjtési anyag is található az Adattárban őrzött Dömötör-hagyatékban. Győr-Sopron megyében többek között Diószegi Vilmossal és Manga Jánossal járt, Tárkány-Szücs Ernővel pedig a büntető jogszokásokat, azon belül is a közvélemény-büntetések körébe sorolható zángózást tanulmányozta (Biharugra, 1955). Pócs Évával Egyházaskozáron járt (1966), ahol hiedelmeket és dalokat rögzítettek többek között Demse Dávidné Antal Luciától, aki a Népművészet Mestere cím birtokosa. A nyugati határvidéken, a magyarországi szlovének között Moldován Domokossal közösen rögzítették az 1968-as rábatótfalui és szentgotthárdi rönkhúzást.
A rábatótfalui rönkhúzás plakátja (MTA NTI VII. 7. d). Nagyításhoz kattintson a képre!
Folklorisztikai kutatásai mellett Dömötör Tekla színháztörténeti munkássága is jelentős: 1958 és 1966 között a Színháztudományi Intézet osztályvezetőjeként dolgozott és rendszeresen publikált színháztudományi kiadványokban. Drámatörténeti munkásságának egyik legfontosabb hozadéka a Kardos Tiborral közösen szerkesztett Régi magyar drámai emlékek sorozat első két kötete. 1961-ben kandidátusi fokozatot szerzett irodalomtudományból: értekezése, amely eredetileg az Ünnepi szokások és népi színjátszás Magyarországon a feudalizmus évszázadaiban címet viselte, 1964-ben Naptári ünnepek – népi színjátszás címmel jelent meg nyomtatásban. Férjével 1963-ban elváltak. Dégh Linda távozását követően, 1964-től az Ortutay vezette tanszék második emberévé lépett elő, 1968-ban pedig a tanszék első női vezetőjévé választották, és egyetemi docenssé nevezték ki. Három évvel később benyújtotta akadémiai doktori értekezését A népszokások költészete címmel, a védést követően pedig egyetemi tanári rangot kapott. A Folklore Tanszék vezetéséről 1979-ben lemondott, ám oktatási tevékenységét egészen 1984-ig folytatta.
Dömötör Tekla (bal szélen) baráti társaságban (MTA NTI VII. 7. F II/1.)
Nyelvtanári képzettsége, klasszika-filológiai és irodalomtörténeti műveltsége és érdeklődése lehetővé tette, hogy egyszerre szemlélje az adott problémát az elit és a népi kultúra szemszögéből. A főbb európai nyelvek magas szintű ismerete pedig alkalmassá tette egy olyan szakmai kapcsolati háló kialakítására, amelynek segítségével az európai műveltség számos kérdésére komplex választ volt képes adni. Mind a szokások, mind a színjátszás kutatásában döntő szerepet játszott az európai párhuzamok, kulturális kölcsönhatások keresése, az összehasonlításra alkalmas motívumok és elemek feltérképezése. A komplex, összehasonlító, emberi mentalitást, gondolat- és hitvilágot célzó vizsgálatai bár mindig egy-egy téma köré szerveződtek, tágabb kulturális összefüggésekre világítottak rá. Szakmai egyesületek, köztük a SIEF, az ISFNR és a Magyar Néprajzi Társaság tagja, konferenciák rendszeres résztvevője, valamint hosszabb ideig az Ethnographia szerkesztőbizottsági tagja volt. A Magyar Néprajz sorozat Népszokás, néphit, népi vallásosság kötetének főszerkesztője volt, de a kiadást már nem érhette meg. A magyar néprajztudományban egyedülálló, személyes hangvételű önéletrajzot írt Táltosok Pest-Budán és környékén címmel.
Az NTI Adattárban őrzött hagyatéka halála után, a lakásában fellelhető iratokat tartalmazza, amelyeket a család kérésére Pócs Éva gyűjtött össze az adattár számára 1988-ban. A teljes Dömötör-hagyaték tehát Pócs Éva, Dömötör Tekla egykori tanítványa révén jutott az akkori Néprajzi Kutatócsoport birtokába, annak ellenére, hogy Dömötör Tekla nem volt annak munkatársa, bár részt vett intézeti kiküldetésekben.
Dömötör Tekla gyűjtőfüzetei (MTA NTI VII. 7. c)
A hagyaték négy nagyobb egységből áll. Az Adattárban őrzött levelezés legértékesebb darabjainak azok a Honti Jánostól származó levelek tekinthetők, amelyeket Honti Párizsból küldött Dömötör Teklának és férjének, Dobrovits Aladárnak a harmincas évek végén. Szintén egyedülálló a főként karácsonyi üdvözlőlapokból álló képeslapgyűjteménye, amely alapján részben rekonstruálható szakmai kapcsolati hálója. A feladók között találjuk a Folklore Tanszék munkatársait, Voigt Vilmost és Katona Imrét, Dégh Lindát és férjét, Vázsonyi Endrét, André Varagnac francia folkloristát, J. V. Bromlej szovjet etnográfust, Brynjulf Alver norvég folkloristát, Ifan Kyrle Fletcher angol színháztudóst vagy Jacques Sinninghe holland mesekutatót. A második nagy egység szakmai munkásságának dokumentumait tartalmazza: magyar, angol és német nyelvű tanulmányok kéziratait, előadások szövegeit, egyetemi jegyzeteket, szakirodalmi jegyzeteket, opponensi és lektori bírálatokat. E dokumentumok jelentősége, hogy magukon viselik a szerző javításainak, megjegyzéseinek nyomait, így tanulmányozásuk során lehetőség adódik Dömötör Tekla tudományos gondolkodásának megértésére, a szövegalkotási folyamat vizsgálatára. A legnagyobb egységet a gyűjtései alkotják, főként ünnepekhez fűződő népszokások, hiedelmek és munkásfolklór témákban. A gépiratok mellett a helyszínen készített gyorsírásos gyűjtőfüzetei is megtalálhatók a hagyatékban. Végül: a hagyatékban hét, Dömötör Tekla által rendezett album és számos további fotó is található; a terepfotók mellett az ikonográfiai kutatásaihoz gyűjtött illusztrációs anyag és aprónyomtatványok, valamint a külföldi utazások alkalmával gyűjtött, megíratlan képeslapok is ide sorolhatók.
Az NTI Adattárában található hagyatékon kívül Dömötör Teklához köthető iratanyagok találhatók még az ELTE BTK Folklore Tanszék Kézirattárában, főként a Nagy-Budapest Gyűjteményben, az MTA Kézirattára pedig levelezésének egyes darabjait őrzi: 10 darab Gunda Bélával való levélváltást, valamint egy darab Kardos Tibornak és szintén egy darab Honti Jánosnak küldött levelet.
Dömötör Tekla kutatói hagyatékának darabszintű jegyzéke hamarosan elérhető lesz a Néprajztudományi Intézet honlapján.
Svégel Fanni
Felhasznált irodalom:
Balassa Iván (1989): Dömötör Tekla. Ethnographia. 100, 1–4, 486–487.
Balázs Géza (1984): Dömötör Tekla hetven? In: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 7–8.
Dömötör Tekla (1987): Táltosok Pest-Budán és környékén. Szépirodalmi Kiadó, Budapest.
Pócs Éva (2016): Dömötör Tekla, a magyar népszokások kutatója (1914. január 13.–1987. november 15.) Ethnographia, 127, 2, 79–87.
Voigt Vilmos (2010): Dömötör Tekla. In: Balogh Margit – Palasik Mária (szerk.): Nők a tudományban. Napvilág, Budapest, 200–201.
Voigt Vilmos (1984): Dömötör Tekla életútja. In: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 9–12.
Köszönettel tartozunk Pócs Évának, a hagyaték sorsát illető szíves szóbeli közléséért.
