Petőfi Sándor születésének bicentenáriumán, a Magyar Tudomány Ünnepe programsorozat keretében tartott emlékülést a HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézete 2023. november 9-én, Petőfi életművének és életútjának, befogadástörténetének és utóéletének kérdéseit vizsgálva folklorisztikai megközelítésből.
Landgraf Ildikó osztályvezető megnyitó szavaiban kiemelte, hogy a Folklór Osztály Petőfi-emlékülésének jelentősége abból a körülményből fakad, hogy ez a bicentenárium egyedüli néprajzi, folklorisztikai rendezvénye. Jóllehet korábban a költő születésének századik, majd 150 éves évfordulójáról is szélesebb körben megemlékezett az etnográfus közösség 1923-ban, illetve 1973-ban.
A Folklór Osztály munkatársai fontosnak tartották, hogy amiként pár évvel ezelőtt konferenciát szerveztek Arany János születésének 200. évfordulójának tiszteletére, úgy most Petőfi Sándor születésének kerek évfordulójáról is megemlékezzenek. A Néprajztudományi Intézet több folkloristája kutatta az elmúlt években Petőfi Sándor életművének különböző folklorisztikai vonatkozásait, hatását és utóéletét, ezeknek a kutatásoknak a sokszínűségét és újszerűségét bizonyították az emlékülés előadásai.
A képen: Magyar Zoltán. Fotó: Szakál Anna
Magyar Zoltán előadása Petőfi születésének folklórhagyományait mutatta be. A nemzetközi analógiákat felvázolva sorra vette mindazokat a motívumokat, melyek a költő születésével összefüggésben a magyar néphagyományból ismertek (megjövendölt dicsőség, egy javasasszony jövendölése, a szerencsegyerek hiedelme, Petőfi táltos mivoltára utaló jegyek). Részletesen szólt a költő születéshelyének kérdésköréről, mely irodalomtörténeti vita a folklórban is lecsapódott, és akárcsak Homérosz esetében az antik tradíció, mára a magyar néphagyományban is hét település vallja szülöttének a hírneves költőt. Az előadásban szó esett még Petőfi gyerekkorának egyes anekdotikus epizódjairól, valamint a keresztapjáról szóló mondáról, amely a magyar betyárhagyományoknak is részét képezi.
A képen: Iancu Laura. Fotó: Szakál Anna
Iancu Laura előadásának kiindulópontja szerint a világ (feltételezett) kezdetéről és végéről szóló mitikus és apokaliptikus elgondolások motívumai, toposzai mind a ciklikus, mind pedig a lineáris időszemléletű kultúrában hasonló jelentéstartalommal és funkcióval rendelkeznek: a megtisztulás és az újjászületés folyamatát jelenítik meg. A magyar népi kultúrában a ciklikusság képzetei és a messianisztikus víziók keveredése figyelhető meg. A képzetkörök együttes megjelenése a Petőfi-lírában is nyomon követhető, legplasztikusabban a Midőn a földön…; Véres napokról álmodom; Az ítélet című versekben, továbbá Az apostol című elbeszélő költeményben stb. Az eszkatológikus motívumok összehasonlító vizsgálata során kitűnt, hogy a bibliai iratok, a Petőfi-líra és a népköltészet (illetve tágabban a folklór) kataklizma-elbeszélései azonos, rokon, illetve analóg jelentésű képekből építkeznek. A műfaji sajátosságokból, célkitűzésekből adódó apró eltérések ellenére is úgy tűnik, mind a (19. századi) népi szemlélet (vö. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban, 1893), mind pedig a Petőfi-líra apokaliptikus versei teleologikus szemléletűek: egy olyan végső pontot jelölnek ki, amely egyfelől meghatározza a történelem irányát, másfelől beteljesíti azt.
Gulyás Judit Pulszky Ferenc és Teréz 1851-ben Londonban kiadott, Tales and Traditions of Hungary című gyűjteményében olvasható, igen korai angol nyelvű János vitéz-fordításról, illetve az azt bevezető és értelmező mintegy húsz oldalnyi esszéről szóló előadásában azt a kérdést vetette fel, hogy bár az idevonatkozó szakirodalom általában Pulszky Teréz (Therese Walter) művének tulajdonítja a fordítást és az esszét is, ezek inkább talán bizonytalan szerzőségűnek tekinthetők, mivel egyelőre nem tisztázott, hogy a Pulszky házaspár kollaborációja milyen mértékű volt a szövegek létrehozása során. Ennek kapcsán azt vázolta, hogy a János vitézről szóló esszé – amely egyébként a korszakban és még jó ideig a legterjedelmesebb János vitéz-értelmezésnek tekinthető – Pulszky Ferenc 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében közölt rendkívül elismerő bírálatának gondolatmenetét követi, bár annál sokkal részletesebben, gazdag intertextuális és mitológiatörténeti utalásrendszerben helyezve el Petőfi művét, ezenkívül az érvelés egyes pontjai megfeleltethetők Pulszky Ferenc kéziratos naplójában olvasható szöveghelyeknek.
A képen: Domokos Mariann. Fotó: Szakál Anna
A János vitéz vitathatatlanul a Petőfi-életmű egyik meghatározó eleme, egyúttal a magyar irodalom és a nemzeti emlékezet kultikus darabja, populáris recepciója a Petőfi-kultusz egyik fenntartója. Az elmúlt több mint másfél évszázadban a János vitéz általános ismertségét nem csupán a költemény szövegének újraközlései biztosították, de az annak alapján készült, különféle célcsoportoknak szánt feldolgozások és átiratok is hatékonyan hozzájárultak a mű széles körben való elterjedéséhez és popularizálódásához. Mindezeket figyelembe véve Domokos Mariann előadása a mű fogadtatástörténetének egy kevéssé ismert vonulatára, a korai, az első világháború végét megelőzően keletkezett János vitéz-adaptációkra írányította a figyelmet, különösen a városi tömegkultúrában jelentős élőszereplős színházi, valamint mozgóképes feldolgozások szerepét hangsúlyozva. Az előadás amellett is érvelt, hogy az irodalmi szövegek más médiumokban megjelenő változatait, adaptációit nem csak az eredeti művekkel, de egymással is érdemes kölcsönviszonyban értelmezni, így például az Illés Jenő által rendezett, azóta elveszett némafilm-változat fogadtatását hatékonyan preformálta a Bakonyi Károly szövegkönyvére és Heltai Jenő verseire Kacsóh Pongrác által írott, először 1904-ben bemutatott, páratlan sikerű daljáték.
A képen: Chikány Judit. Fotó: Szakál Anna
Hazánkban a 19. század közepétől jelentős mértékben fellendült a különböző populáris olvasmányok (például kalendáriumok, vásári ponyvafüzetek) kiadása. Ezek a nyomtatványok nagy példányszámban, alacsony áron meglehetősen változatos tartalmat kínáltak az olvasóknak a gazdasági gyakorlati tanácsoktól az egzotikus tájak, etnikumok ismertetéséig, a különböző műfajú és témájú szépirodalmi szövegektől a történelmi események leírásáig. Chikány Judit egy eddig kevésbé elemzett forráscsoportra, a Petőfi-naptárakra kívánta felhívni a figyelmet. Konkrét példák ismertetésével rámutatott, hogy a naptárak kultúraközvetítő és -konstruáló szerepük és szélesebb társadalmi rétegeket megcélzó jellegük révén számottevő forrásai lehetnek a kultuszkutatásoknak is. A Petőfi-naptárak olyan, a 19. századi kalendáriumokra jellemző tartalmi elemeket szerepeltető időszaki kiadványok, amelyeknek a címében valamilyen formában szerepel a „Petőfi naptár” vagy „Petőfi-kalendárium” megnevezés. Az 1883 és 1957 közötti időszakban húsz különböző nyomda közel 27-féle Petőfi-naptárat indított útjára. A kiadványok olvasmányanyagának elemzésén felül a borítóképek és a hirdetésrovatok vizsgálata (például a Petőfi márkanév megjelenési formáinak) további eredményeket hozhat a populáris regiszter Petőfi Sándor-kultuszáról.
Landgraf Ildikó az 1948-as centenáriumi néprajzi gyűjtés koncepcióját mutatta be a korszak politikai kontextusába helyezve, különös tekintettel Ortutay Gyula szerepére az országos, a mintegy hatszáz magyarországi településre kiterjedő, nagyszabású néprajzi gyűjtés célkitűzéseinek kijelölésében. A gyűjtést előkészítő néprajzkutatók elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc eszméi, hősei, eseményei miként éltek száz évvel később az emberek emlékezetében. Nem kimondottan a történeti népköltés formáit kívánták rögzíteni, ezzel is függ össze, hogy a gyűjtésekben sok az élménytörténet, az igaztörténet. 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel politikai légkörében a hivatalos ünnepségek Táncsics Mihály, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor alakját állították a középpontba mint a magyar forradalmiság és szabadságeszme – úgymond a „baloldaliság” – megtestesítőit. A centenáriumi gyűjtésekben leggyakrabban Kossuth Lajos neve tűnik fel, ez feltehetően összefügg a gyűjtési kérdőív témafelvetéseivel is. A centenáriumi gyűjtésekben rögzített Petőfi-folklórt elsősorban a Petőfi halálával kapcsolatos mondák alkotják, illetve azok a történetek, amelyek arról szólnak, hogy a költő nem halt meg a segesvári csatában, hanem orosz fogságba került vagy álruhában bujkált, illetve gazdag az az epikus szöveghagyomány is, amely a különböző ál-Petőfik feltűnéséről szól.
A képen: Tamás Ildikó. Fotó: Szakál Anna
Tamás Ildikó az elmúlt öt évet átfogó iskolai és online gyűjtéséből mutatta be a Petőfi Sándorhoz kapcsolódó tartalmakat a kortárs diákfolklórban. Petőfi népszerűsége a modern folklórban is töretlen, számos hagyományos műfajban, alkotásban megjelenik változatos előadásmóddal, és sokszor hibrid formában. Az utóbbi megnyilvánul egyrészt a szóbeli és az írott változatok együttélésében, de még relevánsabb offline és online vonatkozásban, utóbbi ugyanis a verbális megfogalmazáson túl a közeg által biztosított audiovizuális eszközök széles felhasználását is jelenti. A legutóbbi években keletkezett alkotások között vannak szólások, viccek, találósok, parafrázisok és paródiák, de a leggyakoribb témafeldolgozás a mém. A „Petőfis mémek” két nagyobb csoportja különíthető el. Az elsőben általában Petőfi-portré template-ként történő felhasználásával találkozunk, a másik csoportban pedig változatos, de ismert mémsablonokba ágyazódik a költőhöz kapcsolódó tartalom: műcímek, idézetek, parafrázisok, életének fontos eseményeire történő utalások, sokszor kortárs kontextusban, a modern világ helyszíneivel és szereplőivel társítva. A Petőfi tematika a diákfolklórban számos egyéb regiszterből (populáris kultúra, március 15-ei megemlékezések) is megerősítést kap, továbbá az alkotásokban a költő karaktere csereszabatos a modern világ sztárjaival és hőseivel.
Az emlékülés programja letölthető itt (pdf).
A fotókat Szakál Anna készítette.
