Életének 85. évében, 2026. szeptember 25-én elhunyt Kósa László etnográfus, történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézet Művelődéstörténeti Tanszékének professor emeritusa. A kutatói közösség nevében Borsos Balázs akadémikus, az MTA társadalomtudományi alelnöke, az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézetének kutatóprofesszora és igazgatóhelyettese búcsúzik tőle.
Kósa László 1942-ben született Cegléden egy református lelkész legidősebb gyermekeként, de fiatalkorának meghatározó éveit Gyulán töltötte. Származása miatt az érettségi után két esztendeig nem juthatott be az egyetemre, ebben az időben fizikai munkásként dolgozott. 1962-ben vették fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–orosz szakjára, ez utóbbit később néprajzra cserélte. 1967-ben szerzett diplomát, és még abban az évben az újonnan alakult MTA Néprajzi Kutatócsoportban kezdett dolgozni. Itt alaposan kivette részét az intézeti feladatokból, összesen 98 településen gyűjtötte a Magyar néprajzi atlasz anyagát, szerkesztőként és szerzőként is hozzájárult az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon elkészítéséhez.
1981-ben hívta meg Németh G. Béla akadémikus az ELTE Bölcsészettudományi Karának újraalapított Művelődéstörténeti Tanszékére docensnek. 2007-es nyugdíjba vonulásáig itt dolgozott, 1990 után egyetemi tanárként. 1987-től húsz éven át ő vezette a tanszéket, és az idetartozó doktori programot is. Az egyetemtől később sem szakadt el, 2012-ben professor emeritusi kinevezést kapott. Nagy hatású tanáregyéniség volt, mintegy 150 szakdolgozat és bő két tucat doktori értekezés témavezetőjeként rendkívül kiterjedt tanítványi kört mondhatott magáénak. Diákjai életpályáját később is egyengette, az említett kör együttműködésével készült a monografikus igényű, Reformátusok Budapesten című tanulmánygyűjtemény (2006), amely két vaskos kötetben tárgyalja a téma számtalan aspektusát. Szerkesztői tevékenysége mellett számos monográfia is fűződik nevéhez, köztük A burgonya Magyarországon, amellyel 1976-ban kandidátusi fokozatot szerzett, illetve a Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon, 1880–1920, amellyel 1989-ben az MTA doktora címet nyerte el. Tanulmányainak száma meghaladja a hatszázat, szerkesztőként és (társ)szerzőként mintegy negyven kötetet jegyzett, köztük olyan fontos, olykor több kiadást is megért kézikönyveket, mint a Magyar művelődéstörténet (1998, 2000), A magyarságtudomány kézikönyve (1991) vagy A magyar néprajz tudománytörténete (1989, 2001).
Kutatásaiban rendkívül sok és változatos témával foglalkozott, de középpontjukban elsősorban a 19–20. századi magyar művelődéstörténet, a táj-, tudomány- és intézménytörténet, a paraszti társadalom és kultúra változásai, valamint az egyházak (különösen a református egyház) és a társadalom viszonyrendszerének vizsgálata állt. S hogy munkásságát egy ma különösen aktuális témához kapcsoljuk: 2010-ben nagy hatású tanulmányt jelentetett meg a Théma című folyóiratban arról a hálózatról, amelyet az állambiztonság működtetett a református egyházban a diktatúra idején.
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává 1998-ban választották, székfoglalóját „A magyar néprajz 1945 után” címmel tartotta meg. Az MTA rendes tagja 2007-ben lett, székfoglalója témáját ezúttal nem a tudomány-, hanem a környezettörténet adta: „Természeti csapások és civilizációs következményeik a 19. században Magyarországon”. Számos akadémiai funkciót töltött be, egyebek között az MTA Művelődéstörténeti Bizottság társelnöke (1990–1994), az MTA Néprajztudományi Bizottság elnöke (1999-2005), az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának tagja (2000–2006) is volt. Több cikluson át elnökként állt a Magyar Néprajzi Társaság élén (1990–2003). A társaság első száz évének történetét tárgyaló könyv ugyancsak az ő műve (1989). Éveken át a társaság tudományos folyóirata, az Ethnographia szerkesztőbizottságának elnöke is volt.
A tudományos ismeretterjesztést is szívügyének tekintette. Éveken át szerkesztette a Magyar Rádióban a méltán népszerű Kis magyar néprajz adásait. A Szemerkényi Ágnessel közösen jegyzett, a Móra Kiadónál először 1973-ban megjelent Apáról fiúra című kötet hatalmas sikert aratott, harmad évszázadnyi idő alatt hat kiadás is olvasóra talált (az eddigi utolsó 2006-ban): átdolgozva, bővítve, a néprajztudomány legújabb eredményeit beépítve, a százezret jóval meghaladó példányszámban. Az ismeretterjesztő művek sorát gyarapítja a nagyközönségnek íródott Néphagyományunk évszázadai (1976) és a Hagyomány és közösség (1984) című kötet is. Az Apáról fiúra mellett számos érdeklődő számára másik alapműve az ezúttal Filep Antal társszerzővel (eredetileg a Magyar néprajzi lexikon idevágó címszavaiból) 1975-ben összeállított kötet, A magyar nép táji-történeti tagolódása, amely szaktudományos jellege ellenére ugyancsak közönségsiker lett, nyolc év alatt négy kiadást is megért.
Szakmai és közéleti tevékenységét 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetéssel, illetve 2017-ben Széchenyi-díjjal ismerték el, ez utóbbi indoklása szinte összefoglalja az eddig írottakat: a díjat „a néprajztól az agrár- és tudománytörténeten át a társadalom- és egyháztörténetig terjedő, széles körű publikációs és szerkesztői tevékenysége, valamint iskolateremtő pedagógiai munkája elismeréseként” kapta.
Emlékét megőrizzük.
Borsos Balázs
Az eredeti cikk a Magyar Tudományos Akadémia honlapján olvasható.
