Az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézete a magyar folklorisztika 19. századi történetéről szóló konferenciát rendezett 2025. október 2-án és 3-án az MTA Humán Tudományok Kutatóházában.

Az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet Folklór Osztálya 2025. október 2–3-án megrendezett konferenciája a folklorisztika 19. századi tudománytörténetének folyamataira, kevésbé hivatkozott személyeire, vagy életművük eddig ismeretlen részleteire, illetve kanonizációjára és a kutatásba bevonható forrásokra kívánt rákérdezni. A konferencián összesen 18 kutató 17 előadása hangzott el. Intézetünk kutatói közül Gulyás Judit, Iancu Laura, Landgraf Ildikó, Mikos Éva, Muntagné Tabajdi Zsuzsanna, Pócs Éva, Szakál Anna és Vargha Katalin tartottak előadást.

Gulyás Judit Pulszky Ferenc, „a régiségek felmaradott emlékei” és a nép költészete című előadásában Pulszky szerteágazó (a művészettörténet, az irodalomkritika és a régészet terén egyaránt jelentős) életművének folklorisztikai-néprajzi relevanciáját mutatta be az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött feljegyzései, reformkori publikációi, valamint a száműzetése idején megjelent művei alapján, különös tekintettel mitológiatörténeti felfogására.

Iancu Laura A moldvai magyarok felfedezése című előadásában a 19. század közepét megelőző, a Románia keleti megyéiben élő magyar közösségekre vonatkozó egyházi és történeti forrásokat vizsgálta. Mivel e forrásokban előforduló adatokat korabeli (kontroll)forrásokkal nem lehet megerősíteni és/vagy kiegészíteni, ezért egy-egy kérdés tudományos és kellő alaposságú vizsgálata rendkívül nehézkes. A 19. század eleji, „terepmunkán” alapuló, hosszabb-rövidebb beszámolókban már néprajzi leírások is előfordulnak, és ettől fogva a megismerésre irányuló figyelem a tudományos kutatások vizsgálatára tevődött át. A népköltési gyűjtések (1838/1840 körül) és a tudományos kutatások kibontakozása egyidejűleg vette kezdetét és e folyamatok mentén bontakozott ki (harmadik médiumként) az etnikai kríziseket tárgyaló és a magyar nemzet felelősségét taglaló publicisztikai irodalom is. Az előbbiek következménye az, hogy a moldvai magyarok iránti érdeklődés a kezdetektől fogva kettős indítékú: tudományos és társadalmi volt.

Landgraf Ildikó A népköltési gyűjtés ügye a korai magyar turistamozgalomban című előadásának célja az volt, hogy rámutasson arra, hogy a korai magyar turistamozgalom miként, milyen eszközökkel, milyen szemlélettel, milyen célkitűzéssel karolta fel a magyar népköltési gyűjtés ügyét. Az 1870-es évektől intézményesülő magyar turistamozgalom sajtója, ez a néprajzi kutatás által eddig kevéssé feldolgozott forráscsoport, lényeges adatokkal szolgál a monda felfedezésének és a néprajzi, népköltési gyűjtés 19. század végi értelmezésének a történetéhez. A turistalapokban – így az előadó által vizsgált Turisták Lapja 1889 és 1920 közötti évfolyamaiban – a kezdetektől fogva helyet kaptak a különböző tájak, települések szóbeli hagyományai, közreadták a nevezetes kirándulóhelyek mondakincsét, illetve rendszeresen biztatták olvasóikat a helyi mondák, hiedelmek gyűjtésére és közlésére is. A 19. századi turisztikai folyóiratok jól tükrözik, hogy a turizmusnak a kezdetektől fogva fontos a szerepe a lokális hagyományok fenntartásában, illetve fel- és újraélesztésében. Az útikalauzok is mindig szívesen közöltek helyi mondákat. A látogatók tudakozódása, a kirándulók érdeklődése a helyi mondakincs, elsősorban a helynévmagyarázó és alapítási mondák iránt nem hagyta eltűnni, elfelejteni ezeket a történeteket, sőt fel is értékelte azokat, és hozzájárulhatott a lokális identitástudat megerősítéséhez. A mondák az emlékezetben és a helyi kiadványokban egyaránt megőrzésre méltó és érdemes történeteknek bizonyultak.

Mikos Éva Sebestyén Gyula, a romantikus pozitivista című előadásában a 19–20. század fordulója magyar folklórtudományának egyik központi személyiségét, Sebestyén Gyulát igyekezett új megközelítésben bemutatni. Ahogy azt a tudománytörténeti összefoglalások már számos alkalommal rögzítették, ő teremtette meg tudományágunk több alappillérét, s ötleteivel, kezdeményezéseivel számos továbbihoz is hozzájárult. Sebestyén ezek mellett több nagyobb tudományos polémiában is részt vett, például a hun-avar-magyar folytonosság kérdéséről vitatkozott jeles történészekkel, továbbá sajátos álláspontot képviselt az úgynevezett énekes rendekkel, a középkori énekmondók sajátos jogállású csoportjával kapcsolatban is, amiről zenetudósokkal kellett megmérkőznie. Érdekes és szellemes elképzelései azonban e tárgyakban nem állták ki az idő próbáját. Az előadás ezek elemzésével egy korszak fontos jellemzőibe, ellentmondásaiba igyekezett betekintést engedni.

Muntagné Tabajdi Zsuzsanna Chikány Judittal közös előadásában (Két gyűjtő és barát, Ipolyi Arnold és Révész Imre levelezése 1854–1865 között) az eltérő felekezethez tartozó lelkipásztorok kapcsolatát állította a középpontba. Ipolyi Arnold és  a balmazújvárosi, szentesi majd debreceni református lelkészként működő Révész Imre levelezésének az 1854–1875 közötti szakasza ismert, ezek a levelek számos közgyűjteményben szétszórva találhatóak meg. Ezek felhasználásával az előadás három, a levelezés alapján körvonalazható témát mutatott be. Az első a hálózatosság szintjei voltak: az Ipolyi gyűjtőhálózataként emlegetett többszintes, egymást is keresztező kapcsolatok, illetve Révész Imrének az Ipolyi vállalkozásaihoz is mozgósított kapcsolatai tárultak fel a levelekben. Második témaként a tudásáramlás útjai közül a Révész és Ipolyi közötti könyv- és jegyzetküldésről szóló adatokat elemezték. Végül a gyűjtés módszertanára vonatkozó utalásokat emelték ki a két barát levélváltásából. Az elemzés új kérdésfeltevések megfogalmazását tette lehetővé a két lelkipásztornak a tágabban értelmezett korabeli tudományosságban, a néprajzi érdeklődés alakulásában, illetve a gyűjtés szervezésében betöltött szerepével kapcsolatban.

Pócs Éva Kálmány Lajos, a kétarcú folklórkutató című előadásában amellett érvelt, hogy a gyűjtő és gyűjtéseit szöveghűen publikáló Kálmány Lajos esetében – valamennyi hibája ellenére is – fontos volna a folklorisztika tudománytörténetében az eddiginél jobb és igazabb számontartása. Kálmány Lajos több szempontból „határegyénisége” a 19–20. század fordulójának. A 18–19. század magyar ősvallással, magyar mitológiával kapcsolatos eszmeáramlatainak a színvonalas kutatók között szinte utolsó képviselője volt. Emellett szinte első képviselője volt a saját hosszú (bár többhelyszínű) terepmunkán alapuló gyűjtésének, amelynek szó szerinti, szöveghű közlését természetesnek tartotta. Magyar mitológiával foglalkozó cikkeinek és néphitgyűjtési adatainak fényében ezt a kettősséget vizsgálta az előadás, amely a magyar kutatás azon paradoxonát is kiemelte, hogy míg helyes szövegközlési elveit mai napig sem követi minden magát kutatónak tartó folklorista, hibás mitológiai elképzelései viszont erősen tartják magukat: „Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya” tovább él Babba Mária mitologizált alakjában; Kálmány óta tartozik a komoly kutatás axiómái közé, hogy egyáltalán volt istenasszonya a pogány magyarságnak.

Szakál Anna Új források, perspektívák az erdélyi népköltészeti gyűjtés 1850 előtti történetében című előadásában azt mutatta be, hogy a folklorisztika gyűjtéstörténeti kutatásaiban ritkábban használt forrástípusok bevonása milyen eredményeket hozhat, milyen mértékben tágíthatja a népköltészetről, gyűjtésről, gyűjtőhálózatokról szerzett korábbi ismereteinket. A gyűjtőhálózat egyes tagjainak, illetve a Vadrózsák 1830-as évek végi – 1840-es évek eleji indulásával egy időben, a népköltészet iránt érdeklődő, de Kriza Jánoshoz nem csatlakozó református és unitárius személyek példáján keresztül arra mutatott rá, hogy az egodokumentumok, egyház- és iskolatörténeti források, hírlapok, útleírások és könyvjegyzékek együttes használatával lehet a szakirodalom tévedéseit korrigálni, és a korszak gyűjtéstörténetét megfelelő társadalomtörténeti keretben tárgyalni.

Vargha Katalin A népköltési gyűjtés kontextusai Fábián István életművében címmel megtartott előadásában Fábián István népköltészet iránti érdeklődését és gyűjtői tevékenységét életműve egészének kontextusába helyezve mutatta be. Ehhez fontos forrásanyagot jelentenek az egyházi iratok mellett az egodokumentumok, elsősorban Hunfalvy Pálhoz írott levelei. Ezekből rajzolódott ki, hogyan alakult a vidéki plébános népköltési gyűjtés iránti érdeklődése az 1850-es években, milyen szerepet játszott ebben a magyar folyóiratok és az első népköltési gyűjtemény mellett a Kalevala és a finn népköltési gyűjtemények megismerése, mi volt a szándéka a találósok gyűjtésével és közreadásával, és hogyan tekintett a maga különböző szerepeire.

A hallgatóságot elsősorban a magyar néprajztudomány intézményeinek (tanszékek, kutatóintézet) munkatársai, valamint a bölcsészettudomány társszakmáinak (irodalomtudomány, zenetudomány, történettudomány) képviselői képezték. A konferencián a megszokottnál hosszabb vitaidő állt a résztvevők rendelkezésére, ami termékeny szakmai diskurzust eredményezett.

A konferencia programja ide, absztraktjai pedig ide kattintva érhetők el.

A konferencia az NKA Hagyomány- és Ismeretátadási Kollégiuma támogatásával valósult meg.

A címlapfotó kivételével a fotókat Vargyas Gábor készítette.