Magyar Zoltán, a BTK Néprajztudományi Intézet főmunkatársának új néprajzi egyéniségmonográfiája a közelmúltban elhunyt, Népművészet Mestere díjjal kitüntetett pálpataki Lakatos Károlyról a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.
A 19–20. századi folklórgyűjtések alapján a keleti magyar nyelvterület (a Partium, Erdély és Moldva) bővelkedett kiemelkedő tudású és esetenként folklórtörténetileg is jelentős népi mesemondókban. Noha a Székelyföld mint etnikus régió már a 19. század közepe óta meghatározó szerepet játszik a magyar folklórtörténetben (sőt, az első név szerint említett mesemondók is innen ismertek), mindössze egyetlen olyan egyéniségmonográfia származik erről a nagytájról, amely egy jeles mesemondó repertoárját dolgozza fel, adja közre. Sőt, az ez irányú folklórgyűjtések is viszonylag szórványosnak mondhatók, s a legtöbb vonatkozó adat inkább a Székelyfölddel északról határos Felső-Maros mentéről, a Görgény völgyéből, valamint a gyimesi völgyekből került elő.
A legnagyobb szabású, legmélyebb merítésű székely népköltészeti gyűjtemény (és egyéniségmonográfia) Belatini Braun Olga nevéhez fűződik, aki az 1940-es évek első felében örökítette meg a csíkszentdomokosi polihisztor, Albert András meséit (e gyűjtemény jelent meg nyolc évtizeddel később a Magyar Népköltészet Tára sorozat XIV. köteteként Benedek Katalin és Hermann Zoltán gondozásában). Ezért is revelációszerű és folklórtörténeti szempontból is figyelemre méltó Lakatos Károly személyének és mesemondói világának megismerése, hiszen Orbán Balázs másfélszáz évvel ezelőtti híradása óta a Sóvidékről (illetve annak pereméről) nagy tudású mesemondó nem volt ismert. A Pálpatakán élt Lakatos Károly (1949–2021) egyike volt a magyar népi kultúra utolsó tradicionális mesemondóinak.
Pálpataka látképe. Fotó: Magyar Zoltán (2017)
Lakatos Károly 1949-ben született nyolc gyermekes székely család fiúgyermekeként egy Korond környéki hegyi tanyán, a Hargita nyugati fennsíkján elterülő három tanyabokor (Fenyőkút, Pálpataka, Békéstanya) egyikében. E még Korondtól és Felsősófalvától is jelentős mértékben elszigetelt, másfél-két órányi járótávolságra lévő havasi telepeken – ahová csak nemrég vezették be a villanyt, és csak az utóbbi években vezet személygépkocsival is járható út – könnyebben és tovább fennmaradhattak mindazok az archaikumok, melyek akár a községközpontban, kivált pedig polgárosultabb vidékeken már a 20. század derekán is a felejtés részévé váltak.
Lakatos Károly tehát még egy számos tekintetben érintetlennek tűnő, hagyományos paraszti világban született, és mivel lakóhelye egy hegyvidéki tanyabokor, amelyet a téeszszervezés sem érintett, másokhoz hasonlóan a havasi gazdálkodásba nevelkedett bele, akárcsak a szülei és testvérei. Kortársai többségéhez hasonlóan maga is mindössze nyolc osztályt végzett (az első négyet a békástanyai, a felső tagozatos négy osztályt pedig a pálpataki iskolában). Egyik idősebb fiútestvére mellett kitanulta az asztalosmesterséget, de mivel nem szerette e szakmáját, élve egy kínálkozó lehetőséggel, elment a Fekete-tenger melléki Constanţára, ahol két nyarat is végigdolgozott pincérként. 1969–1970-ben tizenhét hónapon keresztül az észak-moldvai Botoşani-ban szolgált katonaként; román nyelvtudására is ezekben az években tett szert. E fiatalkori éveire – képes beszédbe ágyazva – úgy emlékezett vissza: „Két nyarat fürödtem téjbe’-vajba’, itt pedig hasábfával kenegettek”.
A tréfára mindig kész, jóképű, jó kiállású székely fiatalember kétszer házasodott: először 1967-ben, majd 1980-ban. A két házasságából összesen hat gyermek született. Második feleségével (akit a Mezőségről hozott, ott is ismerte meg, sőt, onnan szöktette meg) négy évtizedig élt boldog és kiegyensúlyozott házasságban. Élete folyamán főként a pálpataki családi birtokon gazdálkodott: szarvasmarhákat tartva az állatok tejhasznából biztosította a család megélhetését, mivel azonban ez a tevékenység szerény bevételi lehetőséggel bírt, telente mintegy két évtizeden keresztül erdőmunkával egészítette ki a jövedelmét. Másokkal összetársulva, vagy egyénileg felvállalt egy-egy erdőterületet, és a fát a megbízók számára „kitermelte” – talán utolsó tagjaként az erdélyi folkloristák által megtalált, szintén részben erdei munkával foglalkozó havasi mesemondó mestereknek (akárcsak a magyarói Kurcsi Minya és a görgényüvegcsűri Jakab István).
A fiatalkorában megtanult asztalosságot Lakatos Károly idősebb éveiben kamatoztatta a falujában vállalt kisebb munkák formájában, továbbá a korondi árusok számára esztergált otthoni műhelyében kisebb használati tárgyakat, fából készült játékokat, díszeket. Eredendő jó kedélyét az utolsó évek betegeskedései és kórházi kezelései árnyékolták be. Mesemondói kiteljesedése és elismerése ezért is vált meghatározóvá az életében, hiszen a kényszerűen beszűkült élete e tekintetben újra kitágult és újra értelmet nyert. Mesemondóként 2021-ben részesült a Népművészet Mestere kitüntetésben.
Lakatos Károly mesél. Fotó: Magyar Zoltán (2018)
A magyar és nemzetközi folklorisztika két alapvető mesemondó típust tart számon, a reprodukáló, valamint az alkotó típusút mesemondót. Lakatos Károly egyértelműen az utóbbi csoportba tartozik. Noha széles merítésű, hagyományos repertoárral rendelkezik, melyek zömét még gyerekkorában pálpataki tanyákon élő öregektől hallotta és tanulta, jelentős mértékben és tudatosan alakította is azokat, adaptálva a korra, saját földrajzi környezetére. Még az úgynevezett hagyományos meséi is sokszor variánsai a népmese-katalógusok által számon tartott hagyományos típusoknak, tanúsítva történetmondói, meseszövői kreativitását, aktualizáló hajlamát, habitusát. E tekintetben még a magyar folklórtörténet alkotó típusú mesemondóinak a sorából is sok tekintetben kiemelkedik, leginkább azáltal, hogy számos, a hagyományos mesemotívumok felhasználásával megalkotott, saját maga által kitalált mesét is mondott, melyeket öntudatosan a saját meséjének tartott. Lakatos Károly mesemondói világa mégis távol áll a manapság egyre nagyobb teret nyerő és népszerűségre szert tett revival mesemondástól, hiszen történeteinek témája, szellemisége, nyelvezete archaikus jegyek sokaságát őrzi, és hagyományos tudása is szinte kivétel nélkül a szájhagyományozó népi műveltségben gyökerezik.
Lakatos Károly és Magyar Zoltán a mesemondó otthonában. Fotó: Burgermeister Ádám (2018)
Lakatos Károly tehát kifejezetten széles repertoárral és sajátos, egyéni stílussal bíró, alkotó típusú mesemondó volt. Noha stílusát befolyásolta pálpataki történetmondói elődeinek elbeszélői karaktere, ismeretanyaga és egyes szófordulataik, sajátos történetszövő képessége és újítási készsége mesemondóként egyedivé teszi. A többnyire reprodukáló típusú mesemondókkal ellentétben Lakatos Károly mesemondásának alapvető sajátossága a mindenkori színezés és gyakori aktualizálás: még a maga költötte történetekben is azonosíthatók mindazok a motívumok, melyek a hagyományos népköltészeti örökség részét képezik. A tőle feljegyzett, több mint másfélszáz szövegből álló történetrepertoár közel harmada a voltaképpeni mese. E mesék többségét a tündérmesék és a tréfás mesék alkotják, ám e történetmondói repertoár részét képezik állatmesék, legendamesék, novellamesék, rászedett-ördög mesék, hazugságmesék, továbbá mondák (főként hiedelemmondák), valamint adomák, viccek és igaz történetek. A saját maga által konstruált meséken kívül némelyik ilyen epikus alkotás folklorisztikai kuriózum és a székely népmeseanyag legarchaikusabb rétegét mutatja (hősmesék, novellisztikus rablótörténetek, az Ibykus darvai típusú novellamese helyi redakciója). Számos meséjében, melyeket saját bevallása szerint, az esztergapad mellett talált ki vagy alakított át, gyakori a humoros és pajzán tematika.
A Zöldmezőország: Lakatos Károly történetei – Pálpataki népi elbeszélések című kötet 140 prózaepikai alkotást tartalmaz. A népköltészeti gyűjteményt a Sóvidék néprajzi karakteréről, a székelyföldi meseanyag kutatástörténetéről, továbbá a pálpataki mesemondó életéről, alakjáról és mesemondói világáról szóló elméleti tanulmány vezeti be. A közölt szöveggyűjteményt a folklórszövegekkel kapcsolatos további tudnivalók, azok tipológiája és a tájszavak jegyzéke egészíti ki. A könyvet a mesemondóval kapcsolatos képmelléklet zárja.
Kásler Miklós átadja Lakatos Károlynak a Népművészet Mestere kitüntetést. Fotó: hivatalos minisztériumi felvétel, közlése engedéllyel (2021)
Lakatos Károly mesemondói „felfedezése” alig egy évtizedes múltra tekint vissza. Tőle származó mesék, az ő előadásában már az interneten is hozzáférhetők, és több ezres letöltéssel bírnak (https://www.youtube.com/watch?v=gEmHiQ5rlOI), emellett a róla szóló, közelmúltban forgatott portréfilm (A pálpataki mesemondó) is hamarosan bemutatásra kerül. Lakatos Károly az utolsó hagyományos népi mesemondók egyike volt, olyan eredeti stílusú tradicionális történetmondó, aki személyében testesítette meg a folklórkutatók által oly sokszor hangoztatott Utolsó órát, hiszen amit még ő tudott, az még szinte kizárólag hagyományos folklór volt, amit a nála fiatalabb történetmesélők, az viszont már „csupán” folklorizmus. Olyan népköltészeti örökség őrzője volt 2021 őszén bekövetkezett haláláig, amely a Székelyföld, és azon belül is a Sóvidék prózaepikai hagyományvilágának egy viszonylag gazdag merítésű részét reprezentálja, átmentve azt a tömegkultúra korába, esetenként alakítva is rajta, sőt gyarapítva e szövegrepertoárt.
Magyar Zoltán
