A halál ténye, az újjászületés reménye - Néprajzi gyűjtéseim során nem egy alkalommal kerültem nehéz helyzetbe, amikor beszélgetőtársaimmal a hitről, az ember – Isten kapcsolatról próbáltam beszélgetést folytatni. 

Idővel világossá vált, hogy bizonyos esetekben célravezetőbb nagyobb figyelmet fordítani a kérdések megfogalmazásának a módjára. Olyan formán, hogy azokban Isten abszolút szuverenitásának sérthetetlenségét, valamint az Isten megismerésére vállalkozó ember erőfeszítéseinek korlátozottságát afféle adott keretnek tekintem. Megtapasztaltam azt is, hogy a hívő számára ez a „keret” nem a keresés, a kétely kizárását jelenti, hanem a bizalmat fejezi ki.

A beszélgetések egyik rendre visszatérő mondata: „Istenben nem elég hinni, Istenben bízni kell!” A húsvéti eseményekhez kapcsolódó hittétel, a feltámadás-kérdése különösen megkívánta ennek a keretnek a tiszteletben tartását. A téma kapcsán rendszerint a következő válaszokat kaptam: „Mi azt nem tudjuk megérteni. Az az Istennek az ereje”. „Aki azt mondja: tudja, az hazudik. Mert az ember porszem. Az olyan nagy dolog, nincs, ahogy azt az ember megértse”. „Benne van a Bibliába. Ha az hazugság, akkor a többi sem igaz. De azt mindenki tudja, hogy az nem lehet!” „Miért nem lehet?” – kérdeztem vissza egy alkalommal. „Mert akkor az sem igaz, hogy mi ketten itt most beszélgetünk” – jött a válasz egyik adatközlőmtől.

Mi történik a néphagyományban a húsvéti időben? A bibliai események (dramatikus) felelevenedését figyelhetjük meg. Az éppen aktuális (kulturális, társadalmi stb.) viszonyok, adottságok közepette az megy végbe, ami kétezer éve történt, és amit kétezer éve a kereszténység minden húsvétkor felelevenít. Lényeges itt a fogalmakra külön figyelmet fordítani. Az események nem megtörténnek, megismétlődnek, hanem: végbemennek. A húsvéti szokásoknak, az ünnepnek ugyanis éppen az jelentősége, hogy az egyszer megtörtént esemény a minden korban élő hívő (hit)életében is végbemegy. Vallásfenomenológiai értelemben kétezer évvel az eseményeket követően a mai hívő így vehet részt a húsvéti eseményeken, így „részesülhet” az ünnep hitéleti üzenetéből.

Húsvét lényegében a nagycsütörtökkel kezdődik. A bibliai időkben Jézus ekkor költi el az utolsó vacsorát, melynek keretében megalapítja az Oltáriszentséget. Mielőtt Jézus a katonák kezére kerül, az Oltáriszentség formájában „övéi” körében maradt. A néphagyományban a vallásos szokások ezt követik azáltal, hogy a templomoltárt kiürítik, az Oltáriszentséget pedig friss, zöld ággal díszített mellékoltárra helyezik át. Ezt követően egészen a nagyszombati vigíliáig nem maradhat egyedül az Eucharisztia. Számos közösségben élő gyakorlat ma is, hogy valamennyi tagja ebben az időszakban ellátogat a templomba. Nagypénteken a Bibliában folytatódik a passió, és bekövetkezik a kereszthalál. A néphagyományban ebből adódóan a kontempláció kap főszerepet: a passió átelmélkedése a keresztút-járás, a misztériumdrámák bemutatása/megtekintése, a virrasztás és a bűnbánat (gyónás) révén. Nagyszombat a Bibliában is, a néphagyományban is, kétezer éve a halál és a gyász (emlék)napja. Az aszkézis különféle formáinak gyakorlása (böjt, némasági-fogadalom, a tűz és fény használatának mellőzése naplementéig stb.) révén a régi „éntől” való megválás, a megtérés, az újjászületésre való felkészülés.

Általában a csíksomlyói búcsú kapcsán szoktunk hallani a „napvárásról”, de a katolikus népszokások között pünkösdöt megelőzően is élő gyakorlat volt ez, éspedig nagyszombatról vasárnapra virradóra. Néhány helyen ezen az éjszakán kisebb közösségek ma is kivonulnak egy-egy magasabb helyre, és különféle ájtatosságok, elmélkedések közepette várják a „napjövetet”, amely a sötétségből felkelő fény, a sírból kilépő Krisztus, az élet halál felett aratott győzelmének a jelképe. Ezt követi a „határkerülés”, a „jézuskeresés” (például Székelyföldön), ami a Jézus testét „megkenni” készülő három Mária (Mk 28, 1–8) útját eleveníti fel. Az út végén, a templomhoz érkezve, már az angyal szavaival köszöntik egymást a hívek: „Feltámadt! Krisztus feltámadt!”

A nagyböjt kapcsán szó volt a néphagyomány jellemzőiről, az ún. motivációkról (bizonytalanság, újrakezdés stb.). A húsvéti szokások esetében ezt a sort a szenvedéssel kell kiegészíteni. A húsvéti hagyományokban nem csak a feltámadásnak, hanem a halálnak a misztériuma is megjelenik, sokkal erőteljesebben, mint arról szólni szoktunk. Az ún. húsvéti „ételek”, a tojás, a sonka, a bárány(hús), a torma, a pászka/kókenya stb.) mind-mind és együttesen jelenítik meg és fejezik ki a halál tényét és az újjászületés reményét. Ezt a kettőséget látjuk tükröződni a húsvéthoz kapcsolódó népénekben is.    

Óh te rettenetes! Keserű halál,

ki nékem mindenkor félelmes valál,

hamar fel prédálád életemet,

ki üzéd testemből én lelkemet.

Testem sanyargattad nagy fájdalmakkal,

szívem szarongattad szörnyű kínokkal,

terhes nyavalyával emésztettél,

még az élők közül ki nem vettél.

(In: Egyházi Énekeskönyv. Eger, 1797. 177.) 

Ki a gyászhalálnak álmából fölébredt.

Tőled, ó, sír, már nem félünk,

Nem hiú a mi reményünk (…).

(In: Vajdasági Magyar Digitális Adattár: Húsvéti énekek. é. n. 180. http://adattar.vmmi.org/konyvek/15/09_husveti_enekek.pdf )

                                                                                                                                                                                         Iancu Laura

A képeket a cikk szerzője, Iancu Laura készítette.