A PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék és a PTE BTK Kortárs Kihívások Kutatóközpont 2025. november 13–14-én tartotta az Otthonok és társadalmi krízisek című konferenciáját Pécsett. Az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet munkatársai közül öten vettek részt a Krízisek és mindennapi stratégiák: a társadalmi és a környezeti krízisek antropológiai perspektívái című, NKFIH projekt támogatta tudományos fórumon.
A konferencia célja az otthon fogalmának, társadalmi és kulturális értelmezéseinek vizsgálata volt. A konferencia résztvevői az otthonteremtés gyakorlatára, illetve az otthon értelmezésére hatással bíró történéseket helyezték előadásaik középpontjába, különös tekintettel a ki- és áttelepítéseket, a települések elnéptelenedését és újjászületését, valamint a migrációt és marginalizációt érintő kérdéskörökre. A párhuzamosan futó szekciók során így alakult lassanként a társadalom otthonformáló erejéről alkotható kép, és ezzel együtt az otthon többrétegű fogalma.
A képen: Vargyas Gábor
Az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet munkatársai közül Vargyas Gábor, intézetünk professor emeritusa „Nem maradhatsz egyedül:” Régi és új „utak” egy brú házavató során címmel tartott előadást a konferencia Elsüllyedt otthonok című szekciójában. Előadásában Vargyas Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy a háború par excellence krízis szituáció, amikor nemcsak egyes emberek, hanem gyakran teljes közösségek kényszerülnek arra, hogy elhagyják eredeti lakhelyüket és új otthont keressenek maguknak. Előadásában egy ilyen helyzet következményeit elemezte több mint negyedszázad távlatából. Egy házavatóhoz kapcsolódóan azt vizsgálta meg, hogy a vietnámi polgárháborúban áttelepített és döntően protestáns hitre áttért brú közösség hogyan próbálja vallásos szertartásai során a hagyományos és a modern vallás elvárásait összeegyeztetni.
A képen: Nagy Zoltán
Ugyancsak a fenti szekcióban tartott előadást Nagy Zoltán, intézetünk Etnológiai Osztályának tudományos tanácsadója, aki előadásában három eltűnt Tolna megyei település kapcsán azt próbálta meg végiggondolni, hogy hogyan lehet eltűnt településekről beszélni azon túl – vagy még inkább amellett –, hogy feldolgozzuk az adott települések történetét, illetve megvizsgáljuk a hozzájuk kapcsolódó emlékezeti gyakorlatokat. Mit jelent a kutatás számára, ha az eltűnt településekről nem mint eltűnt közösségről, hanem mint helyekről, jelentéshordozó terekről beszélünk? És hogyan lehet megragadni a kiüresedett terekben a múlt, a jelen és a jövő összekuszálódását, a romok folyamatos ágenciáját? Nagy Zoltán e kérdések kapcsán hívta fel a figyelmet arra, hogy a pusztulás narratívájából kilépve érdemes annak is figyelmet szentelni, hogy az „üresség” nem hiány, hanem emberi és „nem-emberi” létezők, jelenlétek, szándékok és törekvések szövevényesen tarka fonadéka. Mindez gyökeresen más kutatói megközelítést is implikál: a kutatás tárgya nem egyszerűen egy település pusztulása, amit történészi kifejezéssel élve oral history módszerrel kell kutatnunk, hanem egy locus, amelynek jelentéseit, affektusait kell feltérképeznünk egy sokrétű, számos módszert felhasználó kutatás révén.
A képen: Nagy Zsolt
Az Intézet Társadalomnéprajzi Osztályának tudományos segédmunkatársa, Nagy Zsolt az Otthonteremtési gyakorlatok szekcióban tartotta meg Egy vándorló osztrák műkertész-família otthonkeresései a 19–20. században című előadását. Ennek során az osztrák származású Öllerer-család műkertészeti tevékenységét, a vándorló família két generációjának történetét mutatta be, amely több szinten is kiválóan alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a Közép-Kelet-Európában utóbbi másfélszáz évben bekövetkezett nagyobb társadalmi-politikai változásokhoz kapcsolódóan az otthonkeresés és otthonteremtés, valamint az otthonvesztés kérdéskörét, szintjeit és módjait megvilágítsa. Nagy Zsolt előadásából megtudhattuk, hogy a család a 19–20. század fordulóján szerteágazó tevékenységet folytatott arisztokrata birtokokon, ahol szolgálati lakásokban kaphattak ideiglenesen szállást. Később függetlenedtek, keresetükből Marosvásárhelyen önálló magánkertészeti vállalkozást indítottak, és 1927-ben felépítették családi házukat is. A család azonban a diktatúra éveiben elvesztette vállalkozását és otthonát. A ház és a kertészet helyére lakópark épült – új munkásotthonok az újonnan betelepített román lakosság számára.
A képen: Sárközi Ildikó Gyöngyvér
Sárközi Ildikó Gyöngyvér, az Etnológiai Osztály tudományos főmunkatársa szintén a fenti szekcióban adott elő Épülő városok, odalett otthonok, átértékelődő emberi kapcsolatok: Antropológiai terepmunka egy „ősi kínai városban” címmel. Az előadás alapjául szolgáló esettanulmány Kína északnyugati vidékét idézte meg. Ez a régió mind politikai, mind gazdasági szempontból kiemelkedő jelentőséggel bír az egységes nemzet megteremtésén fáradozó kínai kommunista rezsim számára. A migrációs politika és a turisztikai fejlesztések az adott térségben található falvak arculatának legfőbb formáló erői közé tartoznak. Sárközi Ildikó Gyöngyvér 2010 és 2019 között folytatott terepmunkái során szembesült azzal, hogy a modernizációs törekvések hogyan formálják az Északnyugat-Kínában található falvak lakóinak életét, otthonát és mindennapi emberi kapcsolataikat. Előadásában ebbe a folyamatba nyújtott betekintést, feltárva a mögöttes okokat és ideológiákat.
A képen: Szilágyi Levente
Szilágyi Levente, a Társadalomnéprajzi Osztály munkatársa a Vidék, kataklizmák, emlékezet című szekció előadójaként Deportáltak és otthon maradtak. Szenvedésnarratívák ütközése: Az otthon utáni vágyakozás, illetve az otthonosság (biztonság)érzetének destabilizálódása a szatmári sváboknál címmel tartotta meg előadását. Az előadás kiindulópontja a második világháborút követő történések, a szatmári svábokat ért retorziók voltak: a kollektív bűnösség elvének következményeként ugyanis a szatmári sváb lakosság jelentős részét kényszermunkára a Szovjetunióba deportálták, ami óriási emberveszteséggel járt. Az olykor öt-hat évig tartó fogságot sokan nem élték túl. A kényszermunka során átélt megaláztatások, az embertelen körülmények, a túlélésért folytatott harc, a helytállás a lokális történelem legfontosabb elemeivé váltak. A mai napig a deportálás és annak emlékezete a szatmári svábok önreprezentációjának legfontosabb narratívája. Szilágyi Levente hangsúlyozta, hogy a kommunista időszak kényszerű hallgatását követően a kilencvenes években a politikai változások hatására a deportálásokról szóló történetek robbanásszerűen törtek ki a hallgatás fogságából, és az újratermelődő sváb identitás meghatározó elemévé váltak. A deportáltak narratívumai ugyanakkor leuralták a közösség sorsát érintő diskurzusokat. Az otthonmaradottak történetei mára, ha el nem is némultak, de elhalkultak. Adódik a kérdés, hogy ennyi év távlatából van-e mód, s ha igen, kell-e „felhangosítani” ezeket a narratívumokat? Hiszen a deportáltak generációjából ma már szinte senki nincs életben; a hangjuk ugyanakkor ma is erősen hallható, szemben az otthon maradottakéval. Szilágyi Levente előadása így egy másik deportálástörténet-csoportra kívánta felhívni a figyelmet.
A konferencia előadásaiból konferenciakötet lát majd napvilágot, amely remélhetően mindazok érdeklődésére számot tart majd, akik az otthonra nem csupán fizikai térként, hanem folytonosan alakuló, érzelmekkel és emlékekkel teli helyszínként, valamint egyének és csoportok identitásának meghatározó elemeként tekintenek.
Sárközi Ildikó Gyöngyvér
A fotókat Tuboly-Vincze Gabriella készítette.
