Valóban sokan rendelkezünk bizonyos mértékű hagyományos ökológiai tudással? Hogy néz ki pontosan azon kutatók munkája, akik ezen a területen végeznek vizsgálatokat? S egyáltalán miért fontosak az ilyen irányú kutatások napjainkban Magyarországon és a világban?

Babai Dániel és Ulicsni Viktor a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Glossza podcastjában beszélgetett a műsor szerkesztőivel, Szilágyi Zsolttal és Szilágyi Adrienn-nel a hagyományos ökológiai tudásról, a kutatások módszertanáról és természetvédelmi szerepéről.

A 18. század végén útjára induló eszmeáramlat, a felvilágosodás eredményeként elterjedt az a koncepció, hogy a legitim, értékelhető tudás és műveltség az iskolázottság és olvasottság mértékétől függ. Ezzel párhuzamosan a hagyományos módon gyarapodó, akár több évszázados tapasztalatból felhalmozódó ismeretek többé nem számítottak tudásnak, műveltségnek. Az új társadalmi elit polgársága már nem tartotta értéknek a hagyományos kulturális örökségeket. Így a népköltészet, a hagyományos gyógyítás, a néphit, a hagyományos, külterjes kisparaszti gazdálkodás lassan kiszorultak a mindennapok világából.

Mégis, néhány emberöltővel ezelőtt még magától értetődőnek számított, hogy az ember, aki közvetlen kapcsolatban él környezetével, jól ismeri annak adottságait, növény- és állatvilágát, tudja, milyen természetből beszerezhető javakra van szüksége a fennmaradáshoz, és tudja, miként hasznosítsa azokat fenntartható módon. Ez a hagyományos ökológiai tudás manapság már nincs egyértelműen jelen az egyre inkább városokban élő, az élelemtermelés hagyományos módszereitől mindinkább eltávolodó népesség mindennapjaiban, de továbbra is felkutatható és megismerhető azok számára, akik a megfelelő helyeken keresgélnek.

A városiasodás nemcsak az embereket, de a növény- és állatfajok egy részét is eltünteti a tájból. A tájhasználat megváltozása az élővilágot is kihívások elé állítja. Az Őrségben például korábban összegereblyézték az avart az erdőben, hogy alomként hasznosítsák. Ennek következtében az erdő talaja elsavanyodott és megjelentek olyan növények, amelyek ezt kedvelték, így például a korpafüvek, amelyeket gyógynövényként használtak a korábbi nemzedékek. Ez a növény, haraszt lévén, spórával szaporodik, amelyet sebhintőporként alkalmaztak, elterjedt használatára az itt élők még jól emlékeznek. Ahogyan azonban megváltozott a külterjes gazdálkodás, megszűnt az állattartás, elmaradt az avarszedés, így megváltozott az erdők talaja is, és ezzel a növény is fokozatosan eltűnt, ma már szinte csak az emlékekben őrzik. Néhányan azonban megőriztek egy-egy üvegnyi korpafű-spórát, amelyet körülbelül hatvan évvel ezelőtt gyűjtöttek, s letűnt korok emlékeként őriznek.

A korpafűfélék, így a kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum) is spórával szaporodó edényes növények, amelyeknek spóráit judapor néven gyűjtötték az Őrségben élők. Fénykép: Babai Dániel

A külterjes, hagyományos tájhasználat visszaszorulása, átalakulása a sertéstartás kapcsán is jól érzékelhető. A Kárpát-medencében egykor általános volt a sertések erdei tartása, legeltetése, makkoltatása. Napjainkban már csak Szerbiában, a Száva menti ártéri erdőkben vizsgálható ez az egykor mindenütt elterjedt tájhasználati gyakorlat, ráadásul már csak 7-8 ember foglalkozik vele. A sertéspestis miatt azonban e tájhasználati forma napjai is meg vannak számlálva. Talán ez az utolsó pillanat, amikor megvizsgálhatjuk működését, az erdőre, élővilágra gyakorolt hatását.

Az ártéri erők mocsaraiban, holtágaiban a házi sertések a mocsári növények gyökereit, gyöktörzsét, gumóit ássák ki, valamint különféle férgeket, puhatestűeket, ízeltlábúakat keresnek. Fénykép: Babai Dániel, Marót (Szerbia), 2019. december 16.

Az avarban élő rovarok, hagymás-gumós növények is fontos táplálékot jelentenek az erdőben élő házi sertések számára. Fénykép: Babai Dániel, Marót (Szerbia), 2019. december 15.

A pásztorszállások az egykor kiterjedt síkvidéki szlavón tölgyesekben bújnak meg. Fénykép: Babai Dániel, Marót (Szerbia), 2017. május 1.

A hagyományos ökológiai tudás kutatásának fontos része a helyi gazdákkal való beszélgetések, interjúk készítése, valamint a részvétel a mezőgazdasági és gyűjtögetési tevékenységben, legeltetésben, kaszálásban, gyógynövény-gyűjtésben. Így ismerhető és érthető meg leginkább a táj, az élővilág és az ember viszonya. Gyimesben például a barna varangy nem közkedvelt faj. Korábban úgy gondolták, hogy azok a boszorkányok, akik a tehenek tejének vagy a tej zsírjának elvételében tevékenykedtek, azok varangyot tartottak és annak segítségével vették el a tejet. Ez a negatív kulturális előítélet is szerepet játszott abban, hogy ez faj megritkult a gyimesi hegyekben. A faj védelméhez tehát nélkülözhetetlen a kapcsolódó kulturális háttér ismerete is.

Újonnan megjelenő, visszatérő (visszatelepített) fajok kapcsán olykor érdekes helyzetek alakulnak ki. Különösen akkor, ha ezek a fajok nagy hatással vannak környezetükre. A hódok az életterük drasztikus átalakítására képesek, jelentősen befolyásolva a természet adta javak állapotát is, amelyek fontosak az emberek számára. A hód és tevékenysége megítélése ezért ellentmondásos a helyi közösségekben. A hód egy „szeretni való nyűg”, amely érdekes életmódú, de jelentős gazdasági károkat előidéző faj. Tevékenységének megítélése általában negatív, de ennek oka tájanként eltérő, attól függően, mi a legfontosabb megélhetési mód. A telepített nemesnyarasok pusztítása vagy a patakok elgátalása, ezzel a kaszálók elárasztása egyaránt gond lehet. Ugyanakkor a befagyó hódtavakon való korcsolyázás lehetősége a hód megjelenésének pozitív hozadéka. Azaz a hód átalakítja a tájat és az ott lakók életét is.

A hód tevékenysége a vízfolyások partját jelentősen átalakítja, a puhafákat gyakran kirágja. Fénykép: Babai Dániel, Kászonaltíz (Románia), 2014. július 26.

A hód által felduzzasztott patakban keletkező tó számos növény- és állatfaj számára alakít ki megfelelő élőhelyet, télen pedig korcsolyázásra is alkalma lehet. Fénykép: Babai Dániel, Kászonaltíz (Románia), 2014. július 26.

A hagyományos ökológiai tudás folyamatosan szorul vissza, de teljes eltűnéséről szerencsére nincs szó! A hagyományos ökológiai tudást az emberiség egyik legrégebbi tudásaként is interpretálhatjuk, hiszen a természet adta javak megszerzéséről, kezeléséről szól, amely korábban is nélkülözhetetlen volt, és még ma is van aktualitása.

A hagyományos ökológiai tudásra épülő tájhasználati gyakorlatok általában olyan külterjes gazdálkodási lépések, amelyek a fenntarthatóság vagy éppen a természetvédelem szempontjainak érvényesítésében nélkülözhetetlenek.

Jó hír, hogy ez a tudás – legalábbis egy része – napjainkban is újraképződik, alakul a gazdálkodók személyes tapasztalatai révén. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról, hogy az idősebb nemzedékek akár évszázados tapasztalatainak átadása kapcsán a 24. órában vagyunk: ha nem figyelünk, könnyen megeshet, hogy ez a tudás végleg elvész.
A hagyományos ökológiai tudás tehát továbbra is egy jelenlévő tudásforma. Ez a tudás kulturális örökségünk, felkutatását és megőrzését a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének Társadalomnéprajzi Osztálya, illetve az Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoportja is célul tűzte ki.

Czeferner Dóra és Szabados Bettina

A Glossza hatodik adása meghallgatható Spotify-on és Youtube-on.