Thirty-five years ago, in 1986, Miklós Szilágyi (1939–2019) joined the Ethnographic Research Group of the Hungarian Academy of Sciences, whose work is presented by István Boldog-Bernád through his legacy kept in the Archives of the Institute of Ethnology.
Harmincöt évvel ezelőtt, 1986-ban csatlakozott az MTA Néprajzi Kutató Csoportjához Szilágyi Miklós (1939–2019), akinek munkásságát Boldog-Bernád István mutatja be a BTK Néprajztudományi Intézet Adattárában őrzött hagyatékán keresztül.
Szilágyi Miklós tudományos életműve igen szerteágazó. Munkásságának gerincét a magyarországi népi halászat kutatása és az alföldi mezővárosok történeti-néprajzi vizsgálata képezi, de emellett foglalkozott a vadfogás, a méhészkedés és a népi építkezés témáival, ahogy kutatástörténettel, néprajzi forráskritikával (például a paraszti életrajzok, memoárok, történelmi eseményekre vonatkozó elbeszélések kapcsán) és a helytörténeti kutatással összefonódó néprajzi adatgyűjtés és elemzés módszertanával is. Ahogy Paládi-Kovács Attila méltatta korábban: „Sokoldalú tudományos munkássága a terepmunkától és levéltári adatgyűjtéstől kezdve a gondos forráskritikán, adatrendszerezésen, elemzésen és értékelésen át vezet el a típusalkotásig, az általánosításig és elméletalkotásig, a történeti folyamatok megragadásáig.”[1]
Szilágyi Miklós 1986-ban csatlakozott az MTA Néprajztudományi Kutatócsoportjához, ahol kezdetben az Adattári Osztály, később a Társadalomnéprajzi Osztály vezetője volt, 1997-től 2002-ig pedig tudományos igazgatóhelyettesként tevékenykedett. Nevét a mai napig szeretettel emlegetik a Néprajztudományi Intézetben, az idősebb munkatársak kollégaként és barátként, a fiatalabbak tanárukként őrzik emlékét.
Szilágyi Miklós 1939. február 4-én született Tiszafüreden. Tanulmányait is itt végezte egészen a gimnáziumi érettségiig. Tanulóéveiből, az 1950-es évekből származhat a hagyaték legrégebbi tárgya, egy iskolás füzet, amelybe ceruzával több versét is feljegyezte. A versírással Debrecenben sem hagyott fel, ahol 1957-től kezdve tanult az egyetemen magyar és néprajz szakon. Ebből az időszakból is több dokumentumot őriz az Adattár, a legkiemelkedőbb az 1959-es, 12 gépelt oldalból álló dolgozata: Az építőáldozat szokása az erdélyi magyarságnál.
Szilágyi Miklóst tanára, Gunda Béla orientálta a halászat kutatása felé, ami igencsak nagy hatással volt életművére. A későbbi években is tartották a kapcsolatot, levélváltásuk meghatározó eleme az Adattár birtokában lévő, igen impozáns terjedelmű Szilágyi-levelezésnek. Gunda meg volt róla győződve, hogy tanítványának a tudományos életben a helye, ezt meg is írta pár évvel később, amikor Szilágyi Miklós már múzeumigazgatóként dolgozott:
„Tulajdonképpen teljesen felesleges Miklósnak különböző külső munkákban részt venni. Én aggódva láttam azt, hogy különböző városi munkákba ír, részt vesz számára teljesen felesleges közmunkákban. Néki mindenképpen centrális kérdések irányába kell fordulnia s akadémiai szinten gondolkozni. Ehhez Miklósban messzemenően meg is van a képesség és a készség. Nagyon kérem, hogy vessen le mindenféle sallang-munkát s a hivatali feladatain túl, amelyek nem kevesek, csak a magasabb szintű munkába kapcsolódjon bele.”[2]
Noha karrierívéből következett volna az egyetemi pálya, Szilágyi Miklós 1963-ban otthagyta Debrecent, és Szolnokra ment, ahol a Damjanich János Múzeum muzeológusa, illetve a Tiszaparti Gimnázium tanára lett. 1964-ben a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatójává nevezték ki – mindössze huszonöt évesen.
Szilágyi Miklós múzeumigazgatóként és helyi értelmiségiként sokat tett a kulturális élet fejlesztéséért: kiállításokat szervezett a kortárs művészeknek, cikkeket írt a helyi és országos lapoknak. Az Adattárban megtalálhatóak az ekkoriban írt beszédek, rádióbeli előadások és kiállításmegnyitók gépelt szövegei. Ezek már csak azért is roppant izgalmas dokumentumok, mert archiválásuk példaértékű, rendjüket azonban szükségszerűen meg kellett változtatnunk a hagyaték egészére és az Adattár lehetőségeire való tekintettel. Szilágyi Miklós rendszeresen készített másolatot az írásairól annak érdekében, hogy mindig maradjon nála egy példány. A műveit évek szerint rendszerezte, és egy egyszerű képlet (X+Y=Z) révén tartotta számon a teljesítményét: feljegyezte az adott évben eddig megírt művek folióinak számát (X), a jelenlegi mű folióinak számát (Y) és az immár meglévő összes mű folióinak számát (Z). Emellett rögzítette a szöveg elküldésének vagy elhangzásának idejét és helyét, valamint azt, hogy az utólag megjelent-e, és ott-e, ahová először küldte. Azt is feltüntette, ha nem publikálásra szánta a szöveget.
Két példa az archiválásra
