Az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában, az Erdélyi Tudományos Füzetek 296. köteteként jelent meg Magyar Zoltán Erdély védőszentje című könyve. E kötet az Erdély és a határvédő népek védőszentjének tekintett legendás király alakjához tapadt epikus tradíciót tekinti át típus- és motívumindex formájában.

A Szent László alakja körül kialakult narratív tradíció vélhetőleg már a kultusz első századaiban mondakörré szerveződött. A Szent László-mondakör egyike azon kevés epikus folklórhagyománynak, amely szinte egyidős a magyarság Kárpát-medencei jelenlétével, és számos szegmensében dokumentálhatóan több száz éve kontinuus. Noha a hagyománykört át- meg átszövik a különféle internacionális motívumok és hagiográfiai toposzok, összességében egyfajta hungarikum, akárcsak ikonográfiai tekintetben a Szent László-legenda falképciklusa.

    Szent László kultusza, népi tisztelete – úgy is mint Erdély védőszentjéé – a rendelkezésre álló adatok szerint különösen intenzív volt Biharban és a Királyhágón túli területeken. Nagyváradi sírhelye olyan európai hírű búcsújáró helynek számított, ahová még uralkodók is elzarándokoltak, és a váradi kultuszhely kisugárzásaként lokális búcsújáróhelyek Erdély földjén is kialakultak (például Torda vidékén és a Sajó völgyében). Erdély nagy részének protestánssá válásával az egyházi tisztelet helyébe mindinkább a már addig is széleskörűen elterjedt folklórhagyományok léptek, a szent király emlékét olyan, a 16. század közepe óta protestáns vidékeken is korábbi elevenségében tartva fenn, mint Aranyosszék és Kalotaszeg. Szent László népi tiszteletét a 19–20. században már többnyire ilyen lokális, táji mondakörök formájában sikerült regisztrálni Zalától a Garam mentéig, Baranyától a Zoborvidékig, a Palócföldtől a Tornai-karsztvidékig, továbbá Bihartól és Torda vidékétől keletre kivált a Cserhalomtájnak is mondott Sajó völgyében, egyes székelyföldi falucsoportokban, a Nyárád mentén, Csíkban és Udvarhelyszéken, továbbá legtovább élő és változatgazdag formában Gyimesben és a moldvai csángók körében.

 

Szent László a falképciklus üldözés-jelenetében Székelyderzsen (Magyar Zoltán fotója, 2010)

 

A Szent László-mondakör egyike a magyar folklór tipológiailag leginkább gazdag narratív hagyományköreinek. A nevezetes történeti hősök sorában mindössze a Mátyás király alakja körül létrejött narratív tradíció impozánsabb. Sokszínűségét jelzi, hogy honfoglalás előtti folklórmotívumok éppúgy részét képezik, mint a 20. századi keletkezésű népköltészeti szövegek, és különösen nagy számban olyan folklórhagyományok, melyek helyi mondaként egy-egy konkrét helyhez – forráshoz, fához, sziklához, hegyhasadékhoz stb. – fűződnek. Lényegében e nagyfokú lokalizáltság segítette a vonatkozó hagyományok több évszázados fennmaradását is a legtöbb esetben. Nem utolsósorban pedig azok rendkívüli virulenciáját a szájhagyományozó népi műveltségben.

  A kötet a Szent László-kultusz nyolcszáz-kilencszáz esztendeje során létrejött (feljegyzett/fennmaradt) narratív hagyományok átfogó igényű bemutatására tesz kísérletet. Itt szükséges jelezni, hogy a típusmutató egy nagyobb, összefoglaló igényű könyvsorozat, A magyar történeti mondák katalógusának egyik fejezete, ebből adódik a folklorisztikailag rendszerezett szüzsék jelzete (MZ II. D.), továbbá a belső utalók esetenkénti szerepeltetése. E katalógusrészlet adatbázisát képező több ezer folklórszöveg a Magyar Történeti Mondák Archívumának integráns része, és hozzávetőlegesen félszáz publikált forrás, közel száz kézirattári dosszié, továbbá jelentős számú recens gyűjtés összessége. A több száz mondatípust tartalmazó típuskatalógust részletes motívumindex egészíti ki, egy alfabetikus rendben közzétett, a tárgyszó szövegkörnyezetére is utaló motívumindex, könnyebbé téve a vonatkozó hagyományok kereshetőségét. Az indexet kísérő tanulmány a vonatkozó erdélyi folklórhagyományok eddigi legteljesebb összefoglalásának tekinthető. Az erdélyi Szent László-mondakör olyan népköltészeti korpusz, amely folklorisztikai és interdiszciplináris tekintetben egyaránt az összmagyarság kulturális öröksége.

 

A birkózás-jelenet a Szent László-legenda falképciklusában (Sepsikilyén – Magyar Zoltán fotója, 2017)

 

A kötetben ismertetett Szent László-hagyományok is azt – a szövegfolklorisztikában immáron több mint száz éve evidens – megállapítást támasztják alá, hogy az epikus hagyomány vizsgálata során egy adatbázisában teljességre törekvő, módszertanilag megalapozott, valamint szerkezetileg logikus és koherens katalógus a tudományos kutatás alfája és ómegája. Egy mese-, monda- vagy balladakatalógus olyan elméleti konstrukció, amely a szöveghagyomány lecsupaszított vázát jeleníti meg, leggyakrabban típus- és motívumindex formájában. E két klasszifikációs módszer kombinációjával készült katalógus az igazán szemléletes, hatékony és olvasóbarát, azaz egy érdeklődő laikus számára is használható.

Egy jól felépített katalógus feladata, hogy tartalmazza az adott műfaj ismert és elérhető szövegkataszterét tematikai, kronológiai és földrajzi áttekintésben, típusszámok, típuscímek és a folklóralkotás tartalmi kivonatát képező szüzsék által. Egy jó katalógus a bibliográfiai kereshetőségen kívül számos egyéb célra is elsőrendű tudományos segédeszköz: térben és időben láthatóvá teszi a vonatkozó kulturális elemek áramlását, illetve elterjedésük aktuális állapotát. A műfaj kisebb alkotóelemeinek (motívum, típus) variánsain keresztül megfigyelhetővé teszi az epikus kompozíció szerveződését és alakulását, a szöveg változásának szabályait, nagyobb esztétikai egységekbe (hagyománykör, tematikus csoport stb.) szerveződését. Nyilvánvalóvá teszi egy adott műfaj tematikai karakterét és műfaji határterületeit, egyes rokon műfajok egymáshoz is viszonyuló diakronikus mozgását. Közvetlen segítséget nyújt annak felismeréséhez, hogy az eredendően a szájhagyomány által terjedő folklóralkotásokra miként hatott (esetenként meghatározó módon és kölcsönösen) a populáris kultúra, a különféle nyomtatványok, az iskolai oktatás, hogy mi és miként folklorizálódott az idők folyamán. Alkalmas arra, hogy világossá tegye a szóbeli és írásbeli hagyomány egymástól való kölcsönös függőségének és különbözőségének kérdéskörét, az összehasonlító kutatás számára pedig e hagyományanyag helyének megtalálását a regionális és nemzetközi típusok és variánsaik között.

Egy jó katalógus ugyanis több mint egy átlagos tudományos kézikönyv, illetve kézikönyvsorozat: egyfajta szellemi katedrális, amelyben összegződik több száz (sőt közvetve több ezer) év teremtő képzelete, az a kulturális örökség, amely folyamatosan változó és legalább annyira örök. Amely számos aspektusában nemzeti, ám összességében és végső soron egy illusztris nemzetközi kánon és repertoár része. Mindazonáltal – tekintve, hogy e népköltészeti kézikönyvek túlnyomó többsége etnikus alapon jött létre – egy katalógus elsőrendű célja a nemzeti, regionális jellemzők közzététele, lehetőség szerint azt is érzékeltetve, hogy a nemzeti sajátosságok mennyiben részei egy tágabb kulturális egységnek.

                                                                                                                                  Magyar Zoltán